„A vaksötét éjben is bujkál a fény.”
Prológus
Lexie
Apa ismét részeg. Mocskos bűze szétterjed a lakásban, hányingerem van tőle. A szobámban rejtőzöm el előle, annak reményében, hogy elalszik. Éktelen csörömpölés szűrődik be a csukott ajtó mögül, hallom, ahogy tányérok és poharak törnek darabokra a repedezett padlón. Dühe csillapíthatatlan. Többre szomjazik.
– Gyere ide, Lexie! – kiabálja, és egy ütést mér az asztalra. Érzem a vékony falon keresztül a bútor rezgését. Félek, félek kimenni a szobából. Tudom, azzal,
hogy nem engedelmeskedem az akaratának, csak még jobban magamra haragítom. A kezemben tartott könyvet a paplan alá csúsztatom, amikor meghallom dübörögni a padlót a léptei alatt. Felém tart! Az ajtó kivágódik, és imbolygó lépésekkel besétál rajta. Dülöngélő teste a falnak csapódik. Orrfacsaró szag követi, ami a bőréből párolog ki. Tekintete üvegesen mered rám.
– Süket vagy? Szóltam! – ordít. – Menj és hozz nekem bort, ehetetlen az étel!
Csak úgy fröcsögnek szájából a szavak.
– Nem kellene többet innod – csúszik ki a számon.
Szemöldökét összeráncolva, dühöngve esik nekem. A hajamba markol, kirángat a konyhába és a törött üvegek közé lök.
– Olyan hülye vagy, mint anyád!
Érzem, ahogy meleg keze az arcomhoz csapódik. Az ajkam felreped, már érzem a vér fémes ízét a számban, az érintett terület megállás nélkül lüktet az ütéstől. Az arcomra helyezem a kezemet, miközben farkasszemet nézek vele.
– Ha elmondod anyádnak, holnap a szíjtól kapod ugyanezt! – mutogat fenyegetően.
Már volt szerencsém megtapasztalni, milyen az, amikor a szíj vastag bőre bele mar a hátamba, így azt teszem, amit kell; egy árva könnycseppet sem ejtve, csendben tűröm, hogy csillapodjon a dühe. Már képtelen vagyok sírni, de ha tudnék, sem lehetne; akkor lebuknék anya előtt, és holnap még többet kapnék. Mosolygok a tudattól, hogy milyen jól bírom már a fájdalmat.
– Gúnyt űzöl belőlem?
– Nem, én nem – mentegetőzöm.
A konyhaasztalról elemel egy üres borospalackot és a kezét lendítve elindul felém. Két karommal próbálom védeni az arcomat.
– Apa, hagyd abba! – üvöltök rá reménytelenül, ahogy csak tudok, hogy megállítsam. Az öreg ajtó kicsapódik és Logan lép be rajta. Hamar átlátja a helyzet súlyosságát, így egy gyors ütést mér az ittas rohadékra, aki az egyensúlyát elvesztve az asztal sarkába üti a fejét, majd mozdulatlanul a földre zuhan. Logan tekintete rám szegeződik. Amikor megbizonyosodik róla, hogy láthatólag nincs komolyabb sérülésem a feldagadt arcomon kívül, a petyhüdt test mellé lép és életre utaló jeleket keres rajta. Megdermedek, miközben tágra nyílt szemekkel fürkészem Logan arcát.
– Semmi baja, csak elájult. Mázlista disznó!
A szívem még mindig vadul kalapál, és csak nézem az elterült, immár nyugodt testet, azt kívánva, bárcsak halott lenne.
– Gyere – nyújt kezet Logan –, nálunk lehetsz, amíg anyukád hazaér.
Sötétbarna szemei melegséget árasztanak. Tenyerébe helyezem reszkető kezem és próbálok talpra állni, de a lábaimra mintha ólomsúly nehézkedne. Karon fog, felsegít az üvegek darabjai közül.
– Köszönöm – szólalok meg elfojtott hangon.
– Bárki megtette volna. Az ilyen ember nem érdemli meg, hogy éljen.
* *
Logan szorosan a hátamhoz simulva terel át a szemközti lakásba. Miközben kitárja előttem az ajtajukat, a testem mindvégig takarásban marad. Bátortalanul lépem át a küszöböt, miközben várom, hogy ő menjen előre. Csak anya jár az eszemben, görcsbe szorul a gyomrom a gondolatra, hogy talán apa haragja rajta
fog csattanni.
– El kell mennem – fordulok sarkon. A karom után nyúl. Amikor elkap, megtorpanok.
– Megőrültél? – fordít maga felé.
– Anya bajba kerülhet miattam, és most már te is. Mi lesz, ha… – de nem tudom befejezni a mondatot, mert a torkomban lévő gombóc elzárja a hangom útját. Szorosan a mellkasához ölel, és tenyerével végigsimít barna tincseimen.
– Miattam nem kell aggódnod – nyugtat. – Anyukádat felhívjuk, hogy nálunk vagy, hozzánk jöjjön, aztán este együtt átmegyünk megnézni, mi a
helyzet. Rendben?
– Rendben.
A kezeimet a dereka köré fonom és várom, hogy a légzésem az övével együtt lassuljon.