Mi a szerelem?
Nemcsak általában, hanem esszenciájában?
Vágy, tomboló szükség és hiány,
egy űr az ember testében, amit csak a másik tölthet be,
nélküle üresen kong minden.

(Laurell Kaye Hamilton)

Tizenhatodik fejezet

Cole

A kemény külső mögött lakozhat érző szív?
A durva tettek mögött él gyengédség?
Mitől lesz valaki erős? Mitől lesz valaki gyenge?
Hol a határ, és azt ki dönti el?

Amikor azt mondom, hogy gyilkos vagyok, mindenki azt hiszi, hogy csak gonosz, rossz embereket öltem meg. Azonban a lelkiismeretem tudja, hogy mit tettem; hogy olyan emberek vére is a kezemhez tapad, akik ártatlanok voltak…

Visszaemlékezés

– Az életemre esküszöm, hogy nem loptam meg Jokert.

– Az életedre? Hallottad, Cole?

– Az életed szart sem ér – mondtam, s odaléptem a rázkódó test mellé. – A számok sosem hazudnak, Eric.

Még csak egy gyerek! – A lelkiismeretem lázadozva tépte szét a szívemet.

A kettős érzelmek miatt, melyek vadul hullámoztak a testemben, muszáj voltam csikorgatni a fogaimat. Izmaim megfeszültek, nyaki ütőerem megállás nélkül
lüktetett. A mellkasom gyorsabban emelkedett és süllyedt, miközben azzal küzdöttem, hogy elfojtsam az összes érzelmemet.
A bűn szívében nincs kegyelem, Cole! Ezt sose felejtsd el. Muszáj erősnek lenned, még akkor is, amikor gyenge vagy megtenni azt, amivel megbízlak. Ha nem te ölsz először, akkor téged ölnek meg.
Előhúztam a vadászkésemet, a szoba sejtelmes fényében megcsillant a hideg acél gyönyörű formája. Tépő fogai húsért kiáltottak.

– Hú, baszd meg! Ezt én nem nézem végig, haver, mert tuti elhányom magam. Tudom, hogy véresen szereted.

– Nos, Eric, mesélj nekem. Hova tűnt a pénz?

Szemében könnyek gyülekeztek.

– Vissza akartam tenni, Cole. Esküszöm neked!

– Mindig ugyanaz a szöveg… nem akartam… esküszöm… visszafizetem… és tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Az, hogy mindig olyan ostobák vagytok,
hogy ezt meglépitek, pedig jól tudjátok, hogy mi vár rátok.

– Nem akartam lopni, csak kölcsönvenni. Szükségem volt rá.

– Szóval mégis beismered, hogy elvetted…

– Igen. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét.

Mély lélegzetet vettem és behunytam a szemem. A kurva életbe, Eric! Nem akartam, hogy szenvedjen, hogy sokáig tartson a haláltusája, ezért egy olyan ponton szúrtam bele a kést, ami biztosította a gyors halált.
Néhány perc alatt elvérzik – nyugtattam magam.
A hegyes penge könnyedén szakította át a vékony bőrt, gyengéden csúszott bele a puha húsba. Eric keservesen felnyögött, arca eltorzult a hamarosan
véget érő fájdalom kegyetlen csapdájában. Azonban nem sírt, és nem is tiltakozott ellene. Hatalmas kezemmel átkaroltam a vékony fiú felsőtestét, és magamhoz szorítottam.

– Köszönöm – lehelte erőtlenül a fülembe.

– Hogyan?

Eltávolodtam tőle, és a fakuló szempárba néztem. Kezével a nadrágja zsebébe matatott. Előhúzta az eltűnt pénzt, majd felém nyújtotta.

– Miért? – mordultam rá dühösen. Szememben forró lángnyelvek lobogtak. Bőrömön úgy sistergett a düh, mint a puskapor. A szívem ámokfutásba kezdett. Bumm, bumm, bumm. Megremegett a kezem.

– Nem mindenki születik olyannak, mint te. – Bárgyú mosoly terült szét meggyötört arcán. – Fogalmad sincs, hogy mit tesznek ott velünk.

A szemei megkönnyebbüléstől csillogtak.

– Sajnálom – suttogtam. – Legyen neked könnyű a föld, barátom.

– Barát?

Széles mosolyra húzta ajkait. Békességet tükrözött piszkos arca, amikor lecsukódott a szeme. Talán csak én akartam azt hinni, hogy jót cselekedtem. Meleg, ragacsos, skarlátvörös vére az ujjaim közé csörgedezett, miközben hosszú percekig némán öleltem az élettelen testet. Az addigi elfojtott, eltitkolt érzelmeim robbanásszerűen törtek ki belőlem. Hangosan felüvöltöttem. Ő volt az első, egyben az utolsó holttest, akit leterítettem. A karjaim közé vettem, és kisétáltam vele a raktárból.

– Mi a…? – kérdezte Philip. – Azt hittem, szétnyesed a kis szarházit.

Megálltam kezemben a testtel, majd Philip felé fordultam. A hírem messze túlszárnyalt engem, ezért meg sem kellett szólalnom, amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott. Képes lettem volna a haragomat levezetni rajta, és apró darabokra szaggatni a recés késemmel.

– Eltemetjük – mondtam tárgyilagosan, érzelemmentesen.

– Rendben, haver – egyezett bele.