Hívj minket,vagy írj nekünk: +36-70-324-1851 admin@almodozok.eu

„A láthatatlan sebek fájnak a legjobban.”

 

Hatodik fejezet

Meredith

Körülvesz minket a múlt édes emlékképe. Érzem annak az estének a hűvös levegőjét, ami megsimogatta fedetlen bőrömet. A zene halkan lüktető ritmusát, ami felszűrődött a pincéből; az emberhorda összemosódó hangfoszlányait, a homályos fénysávok villanásait. Brock testét, amint összesimult az én testemmel; karjait, amelyek erősen tartottak, és amelyek most egy karnyújtásnyira vannak tőlem. Olyan elcseszett ez az egész. Én is elcseszett és beteg ember vagyok, mert fogalmam sincs, hogyan gyűlölhetem és szerethetem egyszerre azt a meleg szempárt, amit magam előtt látok. Tíz hosszú év! Már rég el kellett volna felejtenie a testemnek és az elmémnek őt! Viszont ha rá gondolok, újra felizzik a tűz. A mellkasomat elönti a forróság, az ágyékom kellemesen bizsereg, a szívem megállíthatatlanul lüktet, és ennek következtében bugyuta kislányként viselkedem. Egy burokban ragadtunk a fogadalom estéjén, ahol biztonságos karjaiban tartott. Onnan folytathatnánk, ahol egykoron elszakadtunk egymástól. Nem tenne fel kérdéseket, nem érdekelné, hogy mi az oka annak, hogy tíz évvel ezelőtt szó nélkül elhagytam. Lehet, hogy azért nem akarja hallani a választ, mert fél tőle. Azt hiszi, hogy ő követett el ellenem olyan megbocsájthatatlan dolgot, ami miatt ezt érdemelte tőlem… Viszont jobb is, ha nem kavarjuk fel az állóvizet, mert nem biztos, hogy tetszene az a zavaros, bemocskolt víz, ami az évek alatt leülepedett. A múlt felszíni sebeit nem szabad kapargatni, mert hamar olyan mélyre juthatunk, ami artériás vérzéshez vezethet. Azonban fogalmam sincs, hogy mit tegyek… Tíz hosszú év! Ez idő alatt megváltoztak a körülmények. Megengedhetem magamnak azt, hogy a szívemet kövessem, ami állandóan Brock karjaiba akar szaladni, amikor a közelemben van? Vagy hallgassak a vörösen izzó pánikgombra, ami félelemmel pumpálja tele a szívemet? Nincs olyan nap, hogy ne néznék magam mögé. Éjjel-nappal keresem a múlt mumusát, hogy ne érjen váratlanul a vele való találkozás. Ebben a percben mégis megszűnni készül az Univerzum. Tekintete nem beszél kétségekről, nincs benne megválaszolatlan kérdés. Homályba vesznek a külön töltött évek csapásai. Ebben a percben csakis a jelen van, csakis mi vagyunk a ki nem mondott érzéseinkkel, vágyódásainkkal. Ostobaság lenne emiatt visszautasítani ezt a remek állást.
Felnőtt emberek vagyunk, kordában tudjuk tartani az érzéseinket, a félelmeinket.

– Elmerengtél. – Megsimogatja a karomat.

Csatt!
Pofon ég az arcán. Egy hirtelen mozdulattal felképeltem. Valószínűleg utolérte a jégkorszak, mert lefagyott a reakciómtól. Sajog a tenyerem belső fele, akkora pofont mértem ki az arcára, és még meg sem érdemelte.
Nem ő a szörnyeteg!

* * *

– Mi van köztetek?

Másnap ki sem teszem a lábamat a liftből, amikor Claire őzikeszemeivel betolakodik az intim terembe és megbombáz a kérdéssel. Erősen megszorítom a Starbucks-kávémat, mert nem szeretném újra átélni az első nap eseményeit. Claire egy kávégyilkos!

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Ugyan, Meredith! Előző nap láttam, hogyan ölelkeztetek, és csak rá kell nézni a főnök arcára, amikor meglát téged.

Idegesítően rebegteti a pilláit, miközben elkísér az asztalomhoz.

– A főnökünk szerintem mindenre számított, csak arra nem, hogy pofonnal lakol meg azért, mert hozzá mert érni az engedélyem nélkül a testemhez. Miután köpni-nyelni nem tudott az előre nem látható viselkedésemtől, úgy gondolom, nem sok nőtől kapja ugyanezt.

Claire is lefagyott. Úgy látom, jól értek ahhoz, hogy sokkoljam az épületen belül tartózkodó embereket.

– Az olyanok, mint Mr. Ross, hozzá vannak szokva, hogy megkapják, amit akarnak. Néha nem árt őket egy kicsit visszazökkenti a talajra – kacsintok.
Brock egy idegesítő pattanás, amit nagyon sokan büszkén viselnének magukon, köztük én is, de ezt senkinek sem kell tudnia.

– Bármit is mondasz, szerintem mindenki szeretné a farkát a szájába venni!

Fuldoklom! Tényleg! Félrenyelem a kávémat a szavak hallatán, miközben Claire szemét követve megpillantom a főnökünket a termelés vezetőjével beszélgetni. Eddig nem engedtem meg magamnak azt, hogy jobban szemügyre vegyem, de látni akarom, amit Kávégyilkos Claire lát benne. Brock méretre szabott fekete öltönyt visel egy bordó színű inggel, ami tökéletesen rásimul az alkatára. Megváltozott! Sokkal erősebb, férfiasabb, vonzóbb lett tíz év elteltével.

– Ne haragudj! – mentegetőzik Claire. – Van vőlegényem, szeretem is, de ha szingli lennék, akkor… érted… – biccent a fejével. – Akkor tuti rácuppannék.

Még mindig fuldoklom, amikor a főnök egy leleplező pillantást követően köszön, és besétál az irodájába.

– Én megmondtam – csettint Claire. – Úgy néz rád, mint aki rögvest megenne reggelire. Szerintem a pofont kihívásnak vette, úgyhogy kösd fel a bugyidat, kislány.

– Élő bizonyíték a hatalmas halomba hányt mappa – mutatok a papírok felé.

– Egyébként – megköszörüli a torkát –, rendes lánynak tűnsz. Nem segítenél be nekem néha a recepción? Tudod, a vőlegényem tűzoltó és vannak olyan hetek, amikor nem találkozunk a beosztás miatt.

– Persze – elmosolyodom. – Mit kellene tennem?

– Csak pár órára helyettesíteni azokon a napokon, de Mr. Ross nem tudhatja meg.

Egy újabb hazugság!

– Rendben. Azonban muszáj dolgoznom – mutatok a telefonra, ami megállás nélkül hívásokat jelez.