Hívj minket,vagy írj nekünk: +36-70-324-1851 admin@almodozok.eu

A sérült őz ugrik legmagasabbra.”

/Emily Dickinson/

Előszó

Cole

 

A hegek nem csak kívülről hagytak rajtam nyomot,
hanem belülről is. Sebzett voltam. Egy haldokló, éhező
lélek, aki csak akkor érezte magát igazán élőnek,
amikor megízlelte a legmérgezőbb tiltott gyümölcsöt.

Az életem kölyökként egyenlő volt a szarral, amit egy könnyed mozdulattal, lelkiismeret-furdalás nélkül lehúzol a vécén. Egy sajnálatra méltó, jelentéktelen, koszos kis senki voltam, aki az alkoholista, egyben szadista apjával lakott Nyugat-Virginiában, az Ohio-folyó mentén található kicsi településen, Friendly erdejében. Távol, kirekesztve a társadalomból. A falubéliek gyűlölték az apámat az elfogadhatatlan viselkedése miatt. Állandóan halálra rémítette a lakosokat, amikor ittasan vezette a furgont. Amint meghallották a gépkocsi hangját, még az udvarról is behívták a gyerekeket, és addig ki sem engedték őket, amíg el nem némult a motor zaja. A felnőttek sem szívesen találkoztak vele, mert bárkivel, bármikor gond és indok nélkül kötekedett. Úgy vedelte a sört, mint mások a vizet. Az övcsatja fölött, a pólója alól kilógott görögdinnye nagyságú, szőrös hasa. Bozontos szakálla rothadó ételmaradékoktól bűzlött. Ápolatlan fogazata miatt keserű szájszag fröcsögött belőle. Az emberek már attól rosszul voltak, ha csak rá kellett nézniük a visszataszító külsejére. A társadalom legalsó rétegének tartották, mert törvényen kívülinek nevezte magát. Nem fizetett adót, nem fizetett egészségbiztosítást. Sosem tartotta be a szabályokat, a rendeleteket; a saját értékrendje szerint élte az életét. Fényes nappal, a nyílt utcán, ahol éppen rájött a hugyozás, ott eresztette ki magából a fáradt gőzt. Az sem érdekelte, ha a gyerekek is figyelemmel kísérik illetlen viselkedése egyik formáját. Amikor megláttak minket a faluban, összesúgtak a hátunk mögött: – Abból a fiúból sem lesz több, mint a piás apjából! Majd valamelyik elhagyatott épületben megtalálják a hulláját egy tűvel a vénájában.
Gyerekként még szerettem ellátogatni a közösségbe; érdekeltek az emberek, az üzletek, a lehetőségek, viszont ahogy serdültem és megértettem, hogy mit üzen az arckifejezésük, a szemük… Azt kívántam, hogy vigyen el egy betegség, egy szörnyű kór, amitől a szerető, gondoskodó szülők féltik a gyereküket. Azonban Isten úgy gondolta, hogy nem menekülhetek el olyan könnyen az élők sorából. Hisz’ oly sokszor találkoztam már a halállal… többször, mint hinnéd, de még a Kaszásnak sem kellettem. Hagyott a Földön, a mocskos disznó karmai között. Hiába éltünk az erdőben, kilométerekre a civilizált világtól, a puska dörgő robaja eljutott a faluba is, ahol behatolt a lakosok fülébe, óvatosságra intve őket. Egyre többen kerülték el az erdőt, mert féltek, hogy az a rohadék részegen megsebesít valakit. Akadtak olyan alkalmak is, amikor kiállt az öreg tornácra és beleeresztette a levegőbe a golyókat, csakis azért, hogy figyelmeztesse és távol tartsa a nem szívesen látott személyeket. Mindenki nagyon jól tudta, hogy Véreskezű Hankkel nem ajánlatos ujjat húzni. Lapáttenyerét meglendítve hatalmas pofonokat osztott, csontokat tört, és nem akadt sehol olyan méltó ellenfél, aki padlóra küldte volna. Mindig is szerette az erőszakot, hisz’ ketrecharcosként melózott, viszont miután egy maradandó sérülés miatt már nem alkalmazták, nem volt olyan hely, ahol levezesse a benne halmozódó agressziót. A ring volt neki maga az élet, de miután elvették tőle, egyre csak lejjebb és lejjebb süllyedt a saját emésztőgödrében. Az erdő biztosította nekünk az ételt, a meleget és a vizet. A prédái után néha kapott valamennyi pénzt, de azt italra és cigarettára költötte. Minden második hétvégéjét a fogdában töltötte. Néha csak így tudták kordában tartani az erejét, hogy másnak ne okozzon komolyabb sérülést. Viszont hazaérve a cellarácsok fogságából még a szart is kiverte belőlem. Az öklével pofozott, a lábával bordarepedésig rugdosott. Derékszíja vastag, nyers felülete többször is sebet ejtett a hátamon, olykor a húsomig hatolt. Néha még most is érzem a fájdalmat a bőrömön, amikor megérintem a rózsaszín hegeket. Amikor már nem bírtam tovább és könnyeket ejtettem a fájdalomtól, gyomorszájon rúgott.

– Fiút nemzettem, nem egy nyafogó kislányt! Állj fel és üss vissza, légy végre férfi, te semmirekellő! Állj ki magadért! 
Az erdő volt az én otthonom, az én barátom. Napfelkeltétől napnyugtáig csatangoltam, bolyongtam a sűrű rengetegben. Ismertem minden egyes pontját, fáját, bokrát, állatát. Olvasni tudtam a talajon hagyott nyomokból. Képes voltam kilométereken át követni a jeleket, amiket az állatok hagytak benne. Gyerekként nem bántottam őket, csak lekuporodtam a fűben és megfigyeltem őket. Megtanultam, hogyan kell kiszűrni a zajból azt a hangot, ami számomra fontos lehet. Idővel vadász lettem. Jobb, mint az a féreg. Nem puskával öltem, hanem vadászkéssel, tisztelettel. Szórakozásból sosem oltottam ki életet, csakis azért, hogy megéljem a másnapot. A természetben tápláléklánc van, túlélési és szaporodási ösztön, élőhely, aminek mi, emberek is a részesei vagyunk. Eggyé kellett válnom a természettel, hogy élhessek benne.